1. fejezet - I'm coming home

I'm coming home

Megyek haza

*Nicole*

-Nicole kicsim, nem érem el sehogy sem apádat. - idegeskedett drága egyetlen anyukám. 

-Inkább add ide a telefont és koncentrálj a vezetésre! - vágtam fejéhez körülbelül úgy mintha éppen a jogosítványt tenné le és én lennék a vizsgáztatója. Bár ha ez így lenne valószínűleg megbuktatnám, mert a következő pillanatban olyan lendülettel húzta be a satuféket, hogy másodpercek alatt fejeltem a szélvédőbe, ez azért is vicces mert be van kötve az övem.

-Mit szólnál, ha én most itt kitennélek és utána 300-al száguldanék a reptérre? - kezdett bele de félbe szakítottam:

-Késésben vagy, igaz? - kérdeztem mosolyogva mielőtt regélni kezdett volna arról, hogy mennyire sajnálja, hogy itt kell hagynia. Az út szélén. Egy tök ismeretlen környéken. Teljesen egyedül. Úgy száz kiló ruhával. Anyu csak bólintott majd szinte rohanva ugrott ki az autóból és olyan gyorsasággal dobálta ki a bőröndjeimet amit még egy taxis is megirigyelt volna. 

– Nyugodj meg! – húzott magához, és szorosan megölelt – Tudod, nagy levegő majd kifúj. Nagy levegő, és kifúj.

-Anyuuu.. mi van hogyha nem fognak befogadni? Hiszen annyira régen találkoztunk. - kérdeztem bizonytalanul.

-Ne így állj hozzá és minden rendben lesz! - ölelt magához még egyszer utoljára, majd szinte berepült az autóba. Olyan gyorsan eltűnt a kis utcában, amilyen gyorsan lerázott engem. Tanácstalanul ücsörögtem az út szélén, vártam hátha jön valaki aki útba tudna igazítani. Pár perc várakozás után egy fiú banda sétált röhögve az út másik szélén. Kicsit vacilláltam a megszólítást illetően de nem jutottam semmire így csak elordítottam magam.

-Hé, fiúk! - adtam ki a hangot. Hát igen, ez a megszólítás fejben kicsit jobban hangzott. De ez a fiúk tekintetéből is kiolvasható. Olyan döbbent tekintettel nézett rám mind az öt , mintha valami pedofil teherautós szólította volna le őket. A fiúk közül csak egyikük állt meg várva, hogy átérjek az úttesten.

-Szia. - köszöntem neki kedvesen, ha már megállt segíteni. Gyorsan végig mértem míg ő intett a többieknek, jelezve, hogy nyugodtan menjenek tovább. Ha jobban meggondolom egész helyes. 

-Szia, Justin vagyok. Tudok segíteni valamiben? - nyújtotta felém a kezét. Hangja mély volt és kicsit olyan hatása volt mintha öt perce kelt volna fel. Haja enyhén kócos volt, ami szintén arra utal hogy nem rég nyitotta ki szemeit. Ha már a szemeiről beszélünk akkor meg kell mondanom, hogy ilyen szép szemeket sosem láttam. Egy pillanatra néztem bele, mégis évtizedeknek érződött. A szemeiben szinte el lehetett veszni.

-Hát jó lenne. - mosolyogtam rá. -A Coastline Street 18421.-et keresem, esetleg tudod merre van?

-Nem ide valósi vagy igaz?- kezdett bele, figyelmen kívül hagyva az előző kérdésemet.

-Nahát ezt miből következtetted le? Abból, hogy útbaigazítást kérek vagy abból, hogy egy rakat bőrönd van nálam? -kérdeztem enyhe szarkazmussal a hangomban. Felnevetett majd össze vissza kezdett beszélni arról, hogy mikor forduljak be melyik utca után és merre. Én értetlenül meredtem rá, kb. úgy mintha kínaiul beszélne hozzám.

-Ezt most picit lassabban is el tudnád mondani? Ha nem gond jegyzetelnék is.

-Vagy esetleg megmutathatnám, hogy merre kell menni. - hozta fel a csodálatos ötletét. A válaszomat meg sem várta, rögtön elindult a bőröndjeim felé. Én mögötte rohantam és kihasználva ezt a pár másodpercet, gyorsan bemutatkoztam.

Igazságosan elosztottuk, ki hány bőröndöt, táskát cipel. Természetesen ő hozta az összeset. Én megpróbáltam elvenni a legkisebbet, de rám 'kiabált', hogy nagy fiú már és nem fog belehalni pár "szatyor" cipelésébe. 

-Mi vetett rá arra, hogy Malibuba merészkedj ennyi cuccal? - kérdezte kíváncsian. Egy pillanatra elkalandoztam a tekintetében, de gyorsan észbe kaptam és válaszra nyitottam a szám.

-Anyukám munkája. - vágtam rá, ő persze értetlenül meredt rám. -Utazgat. Eddig csak városokkal arrébb kellet. Most viszont felkérte egy cég, de csak úgy tudta elvállalni, ha Berlinbe költözik.

-Igen..? - kérdezte a folytatást várva. 

-Úgy hogy most apámat és a nővéremet fogom boldogítani. Bár ők ezzel még nincsenek tisztában.

-Skyler nem is mesélte, hogy van húga. - állt meg hosszas séta után egy nagy ház előtt. Nem hazudok, tényleg óriási volt. Justin az ajtóig kísért majd szépen lassan megszabadult a nehéz táskáimtól.

-Nem mesélt rólam, mert nincs mit. - jelentettem ki. Ha reálisan is nézzük a dolgokat, akkor sem találkoztunk már vagy két éve és nem igazán tartjuk a kapcsolatot sem. Régebben sem volt jó kapcsolatunk, nem csodálom, hogy már semmilyen sincs.

-Figyelj, jó volt veled beszélgetni, ne haragudj de sietnem kéne. - igazából már vártam mikor mondja, mert az utóbbi öt percben kismilliószor nézett az órájára.

-Dehogy haragszom, köszönöm a segítséget. - álltam meg vele szembe. 

Nem tudom mi ösztönzött erre de gondolkodás nélkül magamhoz rántottam és szorosan megöleltem. Arcomat mellkasába fúrtam, és nemsokkal később válaszul karjait derekam köré fonta, magához ölelt. Messziről úgy tűnhettünk mint két szerelmes fiatalkorú, akik éppen búcsúzkodnak egymástól. Miután feleszméltem, hogy egy olyan srácot ölelgetek akit ma ismertem meg, szépen lassan eltávolodtunk egymástól. Ahelyett, hogy sietve elindult volna, engem fürkészett tengerkék szemeivel. Halvány mosolyt vetett felém és fülem mögé tűrt egy hajtincsemet, ami éppen a szemembe lógott.

-Remélem még látlak. - hangzott el az utolsó mondat amit nekem szánt. Bólintottam majd hátat fordítva a távolodó fiúnak vettem egy nagy levegőt és bátortalanul megnyomtam a csengőt. Hamar ajtót nyitottak nekem, egy középkorú nő volt. Bemutatkoztam neki majd döbbenten, de beengedett.

*Skyler*

- Muszáj lesz megismerned Ashtont, Justin legjobb haverját - mesélte drága barátnőm Alexis a telefonba, mivel én épp szenvedtem a ruháimmal, amit éppen akkor pakoltam ki a dobozokból, ugyanis egy hete költöztünk be a házba és még el se kezdtem kipakolni.

- Ha te mondod - mondtam unottan. Alexis mindenkinek be akart mutatni, már most az első héten, őt is csak azért ismertem, mivel a szomszédom és mint kedves új lakó, átmentem hozzájuk bemutatkozni. Rögtön jóba lettünk, pedig annyira különböztünk egymástól belsőleg. Én voltam a visszafogottabb, és a jó tanuló, ő pedig a mindent kimondó, lázadó csajszi, aki csak azért jár be a suliba, hogy szivathassa a tanárokat. Nem voltam az a tipikus jó kislány, nem ültem szögegyenes háttal és a szobámba se sikerült rendet tartanom hosszútávon, csak jól tanultam és nem hordtam olyan ruhákat, amikbe levegőt se kaptam olyan szoros.

- Több lelkesedést kérek szépen, hidd el, meglátod azonnal belezúgsz - nevetett fel gonoszkásan.

- Alexis, ha rajtad múlik egész Malibut megismerem két hét alatt - sóhajtottam, majd elkezdtem felakasztani a ruháimat a szekrényembe. Már a fél szekrényem tele volt, ugyanis költözés közben apu azzal kért bocsánatot tőlem, hogy bevásároltatott valakivel nekem új ruhákat, hiába mondtam neki, hogy ez nem fogja pótolni a barátaimat. 

- Csak örülnék ha nem kellene forever alone-ba ülnöd otthon a könyveid felett. Esküszöm kell neked egy pasit szereznünk.

- Díjazom, hogy ennyire aggódsz a szerelmi életem iránt, de köszönöm, élvezem a szingliséget - válaszoltam neki enyhe szarkazmussal. Reméltem vette az adást és békén hagy végre ezzel a témával - Viszont most mennem kell, hallottam, hogy csengettek, majd visszahívlak - búcsúztam el tőle, majd letettem. Nem igazán szoktunk érzelmesen elköszönni egymástól, ez nem a mi műfajunk, azt hiszem.

Ahogy letettem a telefont elkezdtem sétálni a lépcsőhöz, hogy letudjak menni megnézni ki jött hozzánk. A lépcsőn lefele beszélgetést hallottam. Két női hang volt, az egyik biztosan a házvezető nőnk, Katy volt, a másik egy fiatalabbik lány hang, körülbelül velem egy idős lehetett, legalábbis a hangja alapján ítélve. Ahogy lejjebb sétáltam a lépcsőn, láttam, hogy egy sötétbarna hajú lány épp sétál be az ajtón. 

- Szia, segíthetek valamiben? - kérdeztem kedvesen tőle. Valamiért ismerős volt, de nem tudtam megmondani hirtelen, hogy miért.

- Ami azt illeti, téged és apát keresem - válaszolta negédes mosollyal az arcán. Hirtelen nem kapcsoltam, hogy mi van, milyen apát keres, aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen a rég nem látott húgom állt előttem pár lépésre.

- Befestetted a hajad? - hirtelen nem tudtam mit tenni, csak feltettem az első kérdést, ami eszembe jutott. Azt hiszem kissé röhejes volt ez az egész dolog.

- Én is örülök, hogy látlak, drága Skyler. Igen, befestettem a hajam, te viszont elég sokat változtál, mondd, mennyit fogytál? 

- Mit keresel itt? - hagytam figyelmen kívül a kérdését.

- Jöttem meglátogatni a drága nővérem. Apa hol van? - ment be a nappaliba, majd mint aki otthon érzi magát, leült a kanapéra és elkezdte kapcsolgatni a tévét - Ahogy látom bejött nektek az élet. Szép kis ház, és a berendezés is olyan különleges - nézett körbe.

- Apa épp dolgozik, ha nem jöttél volna rá, lassan itthon van. Levennéd a koszos cipőd az asztalról? - néztem rá karba tett kézzel.

- Otthon se érezheti magát az ember? - nézett rám felvont szemöldökkel.

- Nem, ha rólad van szó - válaszoltam neki nem túl kedvesen, majd a következő pillanatban hallottuk, hogy a kulcs megcsörren a zárba, ezzel jelezve, hogy apa megérkezett.

- Kicsim, megjöttem! Mi ez a sok bőrönd itt? - hallottam mély hangját, majd ahogy beljebb jött és látta, hogy társaságom van, kicsit elcsodálkozott azon, hogy nem egyedül talál a nappaliba. - Nicole? Mi szél hozott erre? Anyád is veled jött? - kérdezte apa.

- Hát, lenne egy kis gond. Anya Berlinbe utazott és mivel én nem akartam menni, így jött a B terv, miszerint ide költözök, de mivel anya nem ért el és sürgősen elkellett mennie így gondoltam nem nagy gond, ha felbukkanok és megkérlek arra, hogy mivel az apám vagy, így hadd költözzek ide, amíg anyu haza nem jön - mondta el monológját, amin nem csak apa, hanem én is meglepődtem. 

- Most csak viccelsz ugye? Két éve semmit hírt nem hallottunk se rólad se anyáról, erre közlöd, hogy ide akarsz költözni? - lepődtem meg. 

- Mert rólatok többet hallani - fújtatott karbatett kézzel, ahogy én is szoktam csinálni, ha valamit rossz néven veszek. Ennyi hasonlóság van bennünk. Mindketten makacsok vagyunk és utáljuk, ha nincs igazunk. 

- Persze, hogy ide költözhetsz - simított végig a haján apu Nicole-nak. 

- Oké, akkor merre van a szobám? - kérdezte rögtön drága húgocskám. 

- Van még két üres szoba, válassz. A cuccaidat majd felviszi Ronald ha végre ideér - mondta neki apa, majd bement a dolgozó szobájába.

- Ki az a Ronald? - nézett rám Nicole értetlenül. Én csak leintettem őt, majd felkísértem az emeletre, hogy szobát választhasson magának.